George Byron

Egy �jfunlandi kutya eml�k�re

Ha �j lak�t kapnak a temet�k,
nem is dics�t, csak �pp el�kel�t,
a gy�sz pomp�zik szoborr� virulva
�s az elhunytat zengi n�v meg urna:
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellett volna hogy legyen:

S a szeg�ny kutya, a legh�bb bar�t,
ki boldogan �ldozta f�l mag�t,
kinek sz�ve gazd�ja sz�ve volt,
ki mindenben csak az � h�ve volt,
dicstelen hull el, b�rmilyen der�k,
s f�ldi lelk�t megtagadja az �g:
m�g az ember, hi� f�reg! csod�kat
s kiz�r�lagos eget k�r mag�nak.
�h, ember! Napod gyorsan alkony�l,
rabnak becstelen vagy s romlott, ha �r,
aki kiismert, undor t�lti meg
t�led, l�legz�, hitv�ny s�rt�meg!
Szerelmed k�j, bar�ts�god csal�s,
szavad �s mosolyod k�pmutat�s!
Neve nemes csak megromlott csir�dnak,
r�d pir�t minden becs�letes �llat.

Ki itt j�rsz s l�tod ezt a s�rjelet,
menj tov�bb, nem fajt�dnak tiszteleg:
bar�t eml�k�t �rzi ez a jel;
egy bar�tom volt csak – s az itt hever.